Véradás sztori – megtörtént események alapján

Egyszer volt, hol nem volt… nem, nem, nem úgy fogok kezdeni. Hahaha..  A lenti sztorit kettő éve írtam a saját Facebookomon. Lényegében egy anekdota, amit próbáltam parodizálni. Az hogy jól sikerült e a paródia eleme, az majd te döntöd el (türelmetlenül varom a kritikákat). Számomra nehezebb és lassabb magyarul írni mint spanyolul vagy angolul, de szeretnék majd idővel ezen változtatni, vagyis többet írni magyarul (és angolul is) itt a blogban (és úgy fejlődni).

Akárhogy lesz, az gondoltam hogy jó lenne megosztani. Még azért is mert lehet hogy úgy motiválok az olvasókat hogy legyenek rendszeres vérdonorok.

Üdv,
Renato

Íme

Január 2016, Csütörtök 14-e 7:00 óra reggel -10 fok, véradás van. Bemegyünk az épületbe (állami), udvarias, bár komoly portás kérdezik hova megyünk, mondjuk vérdonorok vagyunk. Beengedi, páternoszter áll előttünk, inkább lépcsőszúnk. Második emelet, túl kíváncsi, soha nem látott ilyet, fel megy a páternoszterre, én túl lassú voltam, továbbra lépcsőzök. Negyedik emelet, keressünk a vérszívókat, megtaláltunk. Sorban állunk, várni kell, viszonylag bunkón szol az első személyzet «személyigazolvány készítsetek elő», mondjuk «jó». Sorrákerülők, leülök «lakcímkártya is kell» (megint bunkó), befejezik az adatokkal, kaptam vizet és csokis osztja, mondom «kösz». Következő személyzet, mindenki fehérbe van, kedves idős hölgy, édes-nyugodt-hangú (ritka mint a fehér holló, nem kapkod). Megnézi a vértípusom, nem vagyok fehér holló, hanem korom fekete. A-s vagyok. Dokihoz kell mennem mert hogy tudni kell jó e a vérem. Doki nem fehérbe van, kockás ing-farmer, csak bakancs és izom hiányzott ahhoz hogy legyen favágó. Kérdezi AIDS-s vagyok e, harapott e kutya vagy zombi az utolsó évben, mondom «még nem találkoztam zombival», «kösz, adhatsz vér. Bunkó nem volt, se kedves. Lefeküdtem aszonja a néni «ne feküdjön le» (bunkón), várni kell hogy a pakkolós néni párosítson a papírijaimat a vér szatyorsommal, kész. Fél perc múlva mondja «feküdjön le» (bunkón), minek mondta hogy ne feküdjek le? Volt egy fiatal úr, összevissza járkált a teremben, kedves arcú, de némának tűnt. A bunkó néni bele szúrt a vénámban, fajt, de nem baj. Egy kis masina mellettem fel-le, fel-le, fel-le, úgy néz ki mint egy olajkút. Furcsa, tök mindegy. Fel-le, fel-le, a néni hirtelen kérdezgetni kezd mindenfélét, biztos hallotta a fura akcentusom és kíváncsi fancsi lett. Panamai vagyok, 35 éves, szeretem Magyarországot, ritkán járok haza, hiányzik a családom, albérlet vagy sajátja, szingli vagy gyűrűs, mit dolgozik? Ezaztánsok, mindenki figyel, miért nem tanulok meg a suttogás már? Nem vagyok Panamában. Az olajkút kütyü befejezi a táncát, szabad vagyok, «mehetek már?» «pihenjen egy kicsike, milyen a közérzete?» (kedves volt már), mondom «jól vagyok», «örülök neki» aszonja, «még 5 percig tetszik maradni». A szófosas folytatódik, ráadásul csatlakozik a némának tűnő srác, «nehéz volt Magyarul tanulni?», mondom «ja, nehéz», «hány év után érezte hogy már tud beszelni?», «adta e már vér?», «hasonlók a körülmények az országába?», gondolom «be nem áll a szája», mondom «teljesen más, a nővérkék Panamában néznek az Esmeraldat, a Vad Angyalt és Betty a csúnya lányt, nem kérdeznek annyit», viccelek, nem mondtam ilyet 😉 Kész, tele van a szatyor vérrel, megyek dolgozni. Kolléganőm is befejeződött, indulunk lefele. Még mindig kíváncsi, a páternoszter lett a nap játéka, fel szálltunk. Aszonja nekem «rosszul vagyok, minden fekete», mondom «ne viccelj már, a fogoly kihallgatás után, csak ez hiányzik», aszonja «nem viccelek, elájulok», gondolom «bakkkeeerrr». Leszálltunk a páterről, kiabálok «portás!, portás!, mentő kell azonnal», portás kérdezi valakitől «melyik a mentők száma?», aszonja «ott van írva melletted egy A-4-s papírban», válaszol «kösz». Kolléganőm lila lett, fél másodperc múlva fehér. Hoztak széket, leültettünk (már egy ember csatlakozott az akcióhoz, nemtom ki volt, de örültem neki), szeme olyan mint a cseresznyék egy pénznyelő gépén, remegni kezdte, mint ha ülne egy buszon ami megy Hungária körúton, gondolom «ez nem jó jel». A portás adta a mobilját (félt a mentőktől, ő is remegett), mondom mit láttam, mit hallottam, és azt is mondom hogy elfelejtettem minden ami a jogosítványos elsősegély tanfolyamban tanultam, mondja «adjon szőlőcukor és lábai magasabbak mint a feje», gondolom «a lábakról most emlékszem, a szőlőcukorról biztos nem tanultam». Csatlakoztak még kettő segítőkész ember, már tudott beszélni és mondta nem éhes, mondtam «egyed a szőlőcukor most», megette, jobban érezte magát, közbe mondtam a mentőnek mobilon «kösz, már jól van, nem kell jönnötök». Öten voltunk a csapatban (közbe jött a Doki is), néztem az órát, dolgozni kell, aszonja mindenki «menjen dolgozni, itt jól van a kolléganője, de pihennie kell», eltűntem. Pár óra múlva felhívom a kolléganőmet és mesélte jól van, ott maradt még fél órát feküdve és utána elkísértek egy étteremig, evett, már Szupervumannak érezte magát, színe is volt a bőrének és csak akkor egyedül hagytak, aztán elindult ő is munkába.

Kettő opciónk van Magyar barátaim: gyűlölni az országot egy pár bunkóparaszt miatt, vagy imádni itt lenni és imádni ezek a sok kedves, hétköznapi hősöket?